Chris Nicholson: Az önsértés, mint az énalkotás eszköze

A cikk kivonata: Míg az önsértés önpusztító cselekedetnek tűnik, az énkép újra-alkotására tett kísérletnek is felfogható. A gyötrő érzéseknek és szorongás élményeknek önsértésen keresztül történő kommunikációja segítőkész reakciót vált ki a felnőttekből. A gyerekeken elkövetett abúzus ártalmas beavatási formának tekinthető. Ahol az önsértés az abúzív esemény újra játszására irányul, a segítő felnőtt azonossá válik az abúzust elkövető felnőttel. Ez lehetőséget ad arra, hogy az eredeti élmény mintegy újrateremtődjön, de most már a jótékony beavatáshoz hasonlítva inkább, ahol a fiatalt átsegítik a beavatás élményén, ezzel egyben segítve azt, hogy a jövőre jobban felvértezve kerüljön ki. Ez csak úgy érhető el, ha érzékenyek maradunk a fiatal személy valós és szimbolikus sebei iránt és vele együtt küzdünk, hogy megértsük az őt ért élményt.

Bevezetés

Egy gyermekotthonban élő 15 éves lány felszínesen, de teátrálisan megvágta a kezét. Amikor egy férfiápoló megközelítette, és látta, hogy a kezéből csöpög a vér, a lány felemelte a kezét és szétkente a vért az ápoló arcán, miközben ezt mondta: Kell ez?
Bár az ilyen események zavaróak az érintett szakemberek számára, valójában igen érdekesek, ha képesek vagyunk kissé elvonatkoztatni. Az említett esetben alig tudok elképzelni közvetlenebb, figyelmet felkeltőbb és találóbb kommunikációs formát, mint amit ez a sérült fiatal lány alkalmazott az elméletileg megfelelően ráhangolt, de tapasztalatlan és naiv felnőtt- tel szemben.

A felnőtt azonnal megérti, hogy milyen érzés az, amikor az embert akarata ellenére agresszió éri, vagy egy másik ember testnedveivel beszennyezik.
Azoknak a gyerekeknek a negatív viselkedési megnyilvánulásai, akikkel együtt dolgozunk, gyakran hajlanak az önmegsemmisítés felé, és ennek fázisait magukba foglalják. Az ilyen gyerekek megvágják a karjukat, a fejüket a falba verdesik, mozgó járművek elé vetik magukat vagy más olyan zavaros módon viselkednek, ami nagy valószínűséggel ahhoz vezet, hogy a kapcsolat a segítést megkísérlő személlyel megszakadjon. Ugyanakkor ezekben a cselekedetekben benne rejlik az önmegsemmisítés elleni heves tiltakozás és a segélykiáltás. Ha a gyerekek képesek az érzéseiket externalizálni és szimbolikusan kifejezni oly módon, melyet tágabb értelemben önsértésnek nevezhetünk, akkor ez egy bizonyos mértékű kontrollt tesz lehetővé számukra. A fájdalmas élmények újra és újra alkotása által, szószerint ezek lejátszásával (acting-out), képesek személyiségüket újra alkotni, ezúttal már a fent említett kontroll beépítésével. A segélykérés ilyenformán a saját megmentésükre tett kísérlet. Az önsértés tekinthető tehát öngyógyító cselekedetnek. De néha az ilyen cselekedeteket az ápolók előtt hajtják végre, vagy az okozott sérüléseket, sebeket később mutogatják. Talán ezzel adják meg a lehetőséget a felnőtteknek, hogy bepillantást nyerjenek gyötrelmeikbe, és hogy lehetőséget adjanak számukra, hogy máshogy reagáljanak, mint amire ezek a gyerekek múltbeli tapasztalataik alapján számítanak. Ebben az esetben a felnőtt szemtanú azonosulhat azzal a felnőttel, aki korábban abuzálta a gyereket, megkapva annak lehetőségét, hogy most máshogy cselekedjen. Ha sikerül, akkor a gyerek elkezdhet az abuzált élménnyel ellentétes tapasztalatot kialakítani, és ezáltal nagyobb esélye legyen arra, hogy a jövőben pozitívan reagáljon a felnőttekre. Ilyen módon a korai élménynek negatív viselkedési formában történő újra teremtése, azaz az önsértés, a személyiség újra alkotására irányuló egy fajta természetes korrekció.
Ha az önsértést a neurózis egy szimptómájának tekintjük, akkor a személyiség önsértés általi újra alkothatásának fogalma a jungi önszabályzó psziché izgalmas példájaként is felfogható. Amint Jung említi a Tavistocki Előadások egyikében: Mindenesetre én nem vagyok pesszimista a neurózissal kapcsolatban A neurózis valójában az öngyógyításra tett kísérlet… Az önszabályzó psziché kísérlete az egyensúly helyreállítására, ami nem különbözik az álmok funkciójától csak erősebb és drasztikusabb (Complete Works 18, par. 389). A jungi archetípusos teória, (kiszedtük az utalást, mert nem értelmezhető, így a lábjegyzetből is ki kell maradnia)) segít megmagyarázni a kapcsolatot az önsértés és a serdülők beavatási rítusai között. Jóllehet a cikk terjedelme nem teszi lehetővé, hogy ezt részletesebben kifejtsük, a beavatási rítusok úgy is tekinthetők, mint ugyanannak az öngyógyítást kereső neurotikus szimptómának szociális kiterjesztése.

Terápiás közösségben való kivárás

Ez a cikk az essexi Jacques Hall-közösségben élő serdülőkkel folytatott munkának az eredménye. A Jacques Hall több mint 10 éve következetesen olyan gyerekekkel foglalkozik, akiknél az önsértő cselekedet a kockázatkereséstől az öncsonkításig terjed. Az önsértés kezelésében a legfontosabb tényezőnek, annak hosszú távú megfékezése tűnik. Gardner (2001) írja: Az önsértés tipikusan kamaszkorban kezdődik, és kamaszkori lelkiállapot jellemzi. Említi Winnicott-ot (1963), aki úgy írja le a kamaszkort, mint egy rossz hangulati szakaszt, melynek egyetlen gyógymódja a kivárás. Wolff (1990) a Cassel kórházban kezelt páciensek megfigyelése alapján kifejti, hogy A jól megválasztott, maximum két évig terjedő terápiás időtartam egy másik szignifikáns tényező a sikeres eredmény elérésében. Ez igaznak tűnik a Jacques Hall-i önsértő serdülők esetében is. Az átlagos kezelési időtartam szintén körülbelül két év. Azok a gyerekek, akiket nem utasítanak el miután a 22 fiatalból és 35 felnőttből álló közösséget komoly kihívások elé állították, elkezdenek hinni abban, hogy ők részei valaminek, ami el tudja és el is fogja viselni őket. Bár a felnőttek némelyikét elkeserítheti az önsértés könyörtelen ismétlődése, az egymást támogató ápolói rendszer lehetővé teszi a többi felnőtt számára, hogy megosszák vagy átvállalják az érzelmi terhet. Az elkeseredett ápolók számára így mód nyílik, hogy elgondolkodjanak azon, vajon a reménytelenség és harag önmagukból, vagy a gyerekekből ered. Ha a felnőttek átérzik és végiggondolják a gyerek problémás érzelmeit, és a gyerek a közösségi struktúra védettségét tapasztalja, biztonságban és elfogadva fogja magát érezni. Ez az elfogadás (jóllehet sosem feltétlen) az, ami segíti a gyereket, hogy elkezdje konszolidálni kapcsolatait környezetével, ami így pozitívvá és progresszívvé válhat a számára. Minden olyan alkalommal, amikor ez a folyamat sikeres, a közösség erősebbé és bizakodóbbá válik. A reménytelenséget a remény győzheti le.

Mindenesetre az erőszakos érzések és cselekedetek megfékezésére irányuló munka nehéz. Az önsértésre adott érzelmi reakciók skálája épp olyan széles, mint azoké a lélektani funkcióké, melyeket a cselekedet szolgál. Amikor a felnőttek lehetőséget kapnak, hogy ki-ki az önsértéssel kapcsolatos saját érzéseit nyíltan kifejtse, kivétel nélkül a kontroll különböző szintjeiről beszélnek. Egyrészt a felnőttek nagy szükségét érzik, hogy kontrollálják az önsértő gyereket, másrészt gyanakodnak, hogy éppen az önsértő gyerek kontrollálja őket. Azon felnőttek ezrei számára, akik munkájuk során ilyen mélységben nem foglalkoznak másokkal, kétségtelenül különösen szakszerűtlennek tűnhet a gyerek általi kontrollálás gondolata. Mindemellett nem mindig lehetséges objektíven gondolkodni az önsértő cselekedetekről, pontosan azért, mert azok a felnőttek, akik bántalmazott kamaszokkal foglalkoznak, gyakran őszintén szeretik őket. Sokszor érzelmileg is érintettek, mintegy intuitíve elfogadva Winnicott nézetét, mely szerint, csak akkor történhet egyáltalán valami ezen gyerekek érdekében, ha valaki érzelmileg is kötődik hozzájuk. Azonban az ilyen kötődés nagy kockázattal járhat mind a gyerek, mind a gondozó számára.

A megjelenítés

Az önsértés aktusában a gyerek és a felnőtt az abúzus fizikai és érzelmi hatásaira reagál. Az abúzus olyan viselkedésnek tekinthető, mely az egymással való bánásmód elvárt normáitól eltér.
A karját megvágó gyerekkel foglalkozó felnőtt gondozó rendszerint úgy próbál megfelelni az elvárásoknak, hogy egy átlagemberhez hasonlóan azonnal kitisztítja és bekötözi a sebet. Ez bizonyos szinten el is fogadható, hiszen a beavatkozást igénylő figyelemfelkeltés az önsértő cselekedeteknek valójában fontos eleme. A szemtanúból kiválthatja a sérülés elfogadását és ezzel együtt azt a vágyat, hogy megvigasztalja azt az áldozatot, aki korábban nem saját maga által okozott sérülések esetében nem igényelte a figyelmet. Másfelől a seb ellátása lehet, hogy nem helyénvaló, mivel a gyereknek másfajta figyelemre lehet szüksége. Ugyanis sokféle figyelem létezik. Milyen gyakran tapasztalják a felnőttek, hogy jó szándékú, az adott esetben elvárható hozzáállásuk nem az, amire a gyereknek szüksége van, vagy, amit óhajt? Ha a vágás egy belső sebet szimbolizál, a kora gyermekkorban elszenvedett abúzusból eredőt, mely ma mások előtt rejtett, akkor valószínű, hogy a gyerekek azért okozzák sérüléseiket, hogy externalizálják és demonstrálják mások számára fájdalmukat. Milyen ironikus és erősen elfojtó viselkedésként foghatják fel, ha aztán a gondozó azonnal sterilizálja, beköti és elfedi a sérülést?
Mivel vannak gyerekek, akik semmi figyelmet nem kaptak annak ellenére, hogy borzasztó, hosszú időn át tartó bántalmazásoknak voltak kitéve, a seb bekötése (elfedése) megismétli a korai represszív tapasztalatokat. Mivel a társadalom általában még képtelen a gyermeki szorongás nyelvét értelmezni, az ilyen gyerekek gyakran nem az elszenvedett abúzusért vagy szeretetlenségért kapnak törődést, hanem a véresen komoly szerepjátszásukért (acting-out) vagy kockázat kereső magatartásuk miatt. Nem csoda, hogy az ilyen gyerekek viselkedési zavarokat produkálnak: csak a rendellenes, antiszociális viselkedésük révén kerülnek a figyelem központjába..
Általában véve a gyerekek nem tudnak saját magukról beszélni, de meg tudnak mutatkozni (tudatosan vagy tudattalanul), életük bizonyos síkjainak az eljátszásával (acting-out). Ha a gondozók ezt a szerepjátszást fájdalmasként, de legalábbis kínzóan kellemetlenként élik meg, akkor ezek az érzések nagy valószínűséggel a gyerek eredeti, nyers élményeit fogják visszatükrözni. A gyerek nyilvánvalóan negatív vagy romboló szerepjátszása, mint belső világa valós és gyakran mély kifejeződése megértéséhez vezető egyik út a művészetterápia. Bármilyen képet is alkot a terápia során a gyermek, az mindenképpen a gyermeket fejezi ki és reprezentálja. Azon túlmenően, hogy a művészetterápia felerősíti a belső élet ezen kifejeződési formáit és adott terápiás kapcsolat váltja ki, nincs lényeges különbség a közösségben vagy gyerekotthonban történő szerepjátszás jellegében. A szerepjátszást (acting-out) tekinthetjük színpadi látványosságnak, expresszív képek vagy szcénák sorozatának, amelyeket a gyerek viselkedésén és az interakcióin keresztül rajzol meg. A művészetterápiában a belső konfliktusos érzelmek tárgyakba, mint képekbe projektálódhatnak és megfoghatóvá válhatnak. Mindenesetre a serdülők testükön keresztül ösztönösen fejezik ki változó identitásukat, mivel jelezniük és kommunikálniuk kell egy új állapot láthatatlan megjelenését (vagyis azt a szükségletet, amelyet valamikor a beavatási rítus elégített ki.). Továbbá a saját testüktől való elidegenedés élménye, az önsértők közös vonása, még inkább igazolhatja a testnek, mint tárgynak, kifejezési eszköznek a használatát.

Mások énképének megsemmisítése

A gyerekek gyakran nem engedik, hogy a felnőttek megtisztítsák, ellássák és bekötözzék sebeiket. Ez elképzelhetetlennek és ezért elviselhetetlennek tűnik. Mivel nem engedi a felnőttet a szokott módon reagálni, a gyermek személyiségét ért sérülés egyben a felnőtt szemtanúnak is sérülést okoz, hiszen az kénytelen a fájdalmas sérüléssel foglalkozni. Még rosszabb, amikor a gyerekek trófeaként mutogatják sérüléseiket. Az önsértést, ha az nem segélykérés, egyes felnőttek manipulációként értelmezik. Gyakran fenyegetésnek vagy kihívásnak látják: Kell ilyen?. Vagy talán a gyerek azt mondja ezzel nekünk, hogy milyen erős: Átmentem sok mindenen, de még mindig ura vagyok a helyzetnek. Ezt is, meg ezt is meg tudom csinálni. Látod, semmi sem állíthat meg. A gyerekek kényszeres viselkedését a felnőttek, mint valamilyen zavaróan akaratos megnyilvánulást élhetik meg. Nagyon nehéz az ilyen kihívások mögött meglátni a rejtett üzenetet: a gyerek a lepráshoz hasonlóan érinthetetlen-nek érezheti magát, idegen vértől beszennyezve melyet most láthatóvá tesznek a nyílt sebek. Még inkább, ahogy a gyerek kerekedik felül azzal, hogy érzelmi reakciót kényszerít ki és mélyen belevág a felnőtt gondolataiba és érzéseibe, olyan mértékben veszti el a felnőtt a helyzet feletti uralmát, beszennyeződve és áldozattá válva. Favazza (1996) említi, hogy az öncsonkítók puszta jelenlétükkel fenyegetni látszanak a környezetükben lévők mentális és fizikai integritását. A szakmai megítélés szerint az öncsonkítók csoportja az áldozat és az agresszor szerepe közötti bizonytalan mezsgyén foglal helyet. Az ápoló személyzet aztán, mint Norris (1999) mondja, vagy úgy reagál, mintha a gyerek áldozat, vagy mintha elkövető volna. Az ilyen reakció téves és helytelen. A gyereknek ilyen szerepekkel való felruházása a felnőtt részéről a kétségbeesés elleni védekezés lehet, ami a megnevezés mágiáján keresztül visszaadja kezükbe a kiengedett gyeplőt és így csökkenti a kétségbeesést. A gyerekek nem sztereotipikus áldozatok, mivel önsértésük adaptív és gyógyító viselkedésnek tekinthető. De nem is elkövetők, mivel az önsértéssel nem abuzálják a felnőttet, – csupán lehetővé teszik, hogy a felnőtt megtapasztalja az abúzus érzését, ami ily módon analóg visszatükrözésévé válik annak, amit a fiatal személy elszenvedett.
Az önsértők és az önsértés mégis továbbra is negatív megítélés alá esik. Gyakran a gyermekeket közösségben elhelyező ügynökségek azt várják el a gondozóktól, hogy erőfeszítéseiket az önsértés megakadályozására irányítsák. Az önsértő fiatalokat körülvevő félelem és reménytelenség valójában egyes felnőttek érzéseinek a rájuk való kivetítése lehet. Mindenesetre az ilyen negatív, reménytelen attitűdök jól kezelhetők, ha a felszínesnél mélyebben vágunk a problémába.
A legtöbb szerző ma elismeri, hogy az önsértés olyan mechanizmusként funkcionálhat, amely segít megbirkózni a teljes kétségbeeséssel és a mindent eluraló konfliktussal, mivel átmeneti megszabadulást nyújt a fájdalmas szimptómák tömegétől, a szorongástól, deperszonalizációtól és depressziótól (Favazza, 1996). Egyes esetekben, Milia (2000) felvetése szerint, az öncsonkítás lehet védekezés, amely arra irányul, hogy fenntartsa a kötődést azáltal, hogy egy másik ember felé irányuló agressziót önmaga felé fordítja a megtorlás és a lehetséges elhagyatás vagy szeretet elvesztés elkerülésére.. Gardner (2001) egy hasonló dinamizmust ír le, melyet kifejezően rögzült konfliktusnak, nevez, és amelyre, hasonlóan az önsértéshez, a kamaszkor egy hajlamosító tényező. A rögzült konfliktus egy olyan állapot, ahol a másik általi kisajátítás és visszautasítás félelme ütközik és a lelki konfliktus védekező kompromisszumhoz vezet vagyis, a létrejövő ellenséges indulat befelé irányul a személyiség és a test ellen, mintsem, hogy kifelé, egy külső tárgy felé, irányuljon. Más szóval, ha a kapcsolat a szülőkkel (Gardner nézőpontja szerint ez elsősorban az anya) diszfunkcionális, akkor a gyerek egyszerre érezhet vágyódást egy jobb és természetesebb kapcsolatra, és ugyanakkor a szeparációra és a menekülésre. A konfliktus gyötrő kétségbeesést okoz, amit időlegesen felold az önsértés.
Mindenesetre, ahogy Favazza mondja, az öncsonkítás az önsegítés morbid formája, ami csak rövid időre hoz enyhülést, de nagy áron fizikai sérülés révén. Gardner is hajlik arra, hogy egyet értsen ezzel. Mint írja:

Bár az önsértés szimbolikus cselekedetnek tekinthető, végül is kudarcot vall. Semmi sem oldódik meg a cselekedet révén; a szimptóma, mint egy fajta elfojtás működik A megtisztulás, a lehetőségekkel és ígéretekkel teli jövő élet felé való nyitás helyett az egyénben a cselekedet végül inkább börtönbe zárja és eluralja az én-tudatot, és nem vezet tartós megkönnyebbüléshez.

Egyszerűbben, Gardner úgy véli, hogy amíg az önsértés célja a szimptómák enyhítése, azok okait nem képes megváltoztatni. Noha ismételten, mint a szorongás elfojtásának eszközét alkalmazzák, önmagában is olyan szimptómává válik, amely egy ördögi körbe kényszeríti az áldozatot.
Ez a nézet első hallásra igaznak tűnik. Ha ezek a gyerekek magukra lennének hagyva, hogy problémáikat megoldják, akkor a szorongás és önsértés egyre mélyülő spirálja elkerülhetetlen lenne. Mindenesetre én azt hiszem, hogy az önsértés egy fajta szimbolikus kommunikációs forma, amely potenciálisan egy nagyon finom és sok mindent magába rejtő viszonyt hoz létre a felnőtt és a gyerek közt. Ha a felnőtt képes elég hosszú ideig ebben a kommunikációban maradniahhoz, hogy érzékenyen tudjon reagálni, akkor lehetőség nyílik mind a megfékezésre, mind a gyógyulásra. Csak akkor vall kudarcot ez a viselkedés, zárja börtönbe és uralja el a gyereket, ha a felnőtt képtelen kitartani addig, hogy megértse és helyesen értelmezze annak jelentését.

A beavatás újrateremtése

A serdülőkor az az időszak, mely átmenet a gyerekkor és a felnőttkor között. A gyerekeknek szükségük van a felnőttek támogatására, hogy segítsék őket átjutni ezen az igen problémás időszakon. Beavatási rítusokat, vagy az átmenet rítusait alkalmazzák a felnőttek, hogy sikeres legyen az átmenet. Ahogy a The Rights of Passage című előző cikkünkben olvasható, a beavatási viselkedés a serdülők normális fejlődésének egyik komponense. Amikor azonban abúzust elszenvedett gyerekek mutatnak beavatási viselkedést, akkor ez a szemtanú felnőttekre megrázóan hat. Az ezekben a gyerekekben fellépő a beavatási rítusok iránti késztetést módosítja a felnőttkorba való, túl korán rájuk kényszerített, természetellenes átlépés. Ami náluk beavatásként jelent meg, az valószínűleg egy abuzív epizód volt. Ezt ártalmas beavatásnak, hívhatjuk, hogy megkülönböztessük az inkább jóindulatú társadalmilag szankcionált beavatástól. Az önsértésen keresztül egyes gyerekek talán megpróbálnak visszamenni az időben, hogy ezúttal némi kontrollal újratapasztalják az ártalmas beavatást, és, ha a felnőttek képesek érzékenyen reagálni, felülírhassák az eredeti élményt olyan formában, amely már közelebb lesz ahhoz, amilyennek lennie kellett volna.

Miller (1994) úgy utal erre, mint trauma rekonstrukciós szindrómá-ra. Felveti, hogy azoknál a nőknél, ahol az önsértés gyerekkori abúzusból ered, az önsértő cselekedet egyaránt irányulhat az abúzus újra játszására és annak a gondoskodásnak és védelemnek a kiváltására, amit akkor nélkülözniük kellett. Ehhez még hozzáfűzhetjük, hogy a felnőtt szemtanú kulcsfigura ebben a szituációban, mivel az abúzust eredetileg elkövető felnőtt megfelelője. Mint ilyen, magában hordozza annak lehetőségét, hogy a gyerek tapasztalati memóriájában egy pozitívabb felnőtt-gyerek kapcsolati kép jelenhessen meg. Ha az ilyen eseteket figyelmesen kezelik, akkor hozzásegítik a gyereket a jövőbeni átmenetekhez egy olyan modellt kialakítani, mely jobb, mint amire eddig támaszkodhatott.

Egy gyermekotthonban élő 15 éves lány felszínesen, de teátrálisan megvágta a kezét. Amikor egy férfiápoló megközelítette, és látta, hogy a kezéből csöpög a vér, a lány felemelte a kezét és szétkente a vért az ápoló arcán, miközben ezt mondta: Kell ilyen?

Eddig már több lehetséges értelmezését adtam az ilyen cselekedetek funkciójának és annak, hogy mit jelezhetnek. Utaltam arra is, hogy mitől olyan zavaróak és egyes esetekben ijesztőek. Az egyik magyarázat lehet, hogy az abúzust elszenvedett gyerek valamilyen szinten vissza akarja szerezni a fejlődése feletti irányítást, amit az abúzust elkövető elrabolt tőle. Világosan ki akarom mondani, ami rejtve benne van ebben az állításban, mert éppen ez adja meg a magyarázatot arra, hogy az önsértő cselekedet miért olyan megdöbbentő. Az ok az, hogy az önsértő viselkedés tökéletesen ellentétére fordítja a felnőtt-gyerek kapcsolatot. A gondozó válik a gyerekké, mivel csak az önsértő viselkedés megnyilvánulásain keresztül értheti meg, hogy az önsértő gyereknek min kellett keresztülmennie. A nem-tudás állapotába kerül éppúgy, ahogy a gyerekek se tudják, miért kell abúzust elszenvedniük.

Felháboríthat az a gondolat, hogy egy zavart állapotú gyerektől függünk különösen, mivel irányító szerepünk bizonyos mértékű feladása szükségszerűen szorongást vált ki azáltal, hogy saját gyermekkorunk problémás érzéseit hozza a felszínre. Egyikünknek sem lehetettek olyan tökéletesen megértő szülei, hogy teljesen mentesek lehetnénk a sebezhetőség érzésétől, és ha ez az érzés fájdalmasan újra idéződik, mi magunk is gyereknek érezhetjük magunkat. És mégis, hogyan másként, ha nem ez a szerepcsere révén juthatunk el oda, hogy együtt érezzünk azokkal, akiknek a miénktől olyan tragikusan eltérő élményei voltak? Természetes, hogy a gyerekek azt kívánják, a felnőttek kézzel foghatóan megtapasztalják azokat az érzéseket, amit korábban ők is, és csak ezután tudják őket tisztelni és bízni bennük annyira, hogy a segítségüket elfogadják. Olyan ez az egész, mintha az önsértés aktusán keresztül a gyerek beavatná a naiv felnőttet a saját világába szimbolikusan, vagy, mint a fenti tizenöt éves lány esetében, szó szerint is, a gondozó arcának vérrel való bekenésével.

Ez a felnőttet azzal a problémával szembesíti, hogy mit kezdjen ezzel az élménnyel, arról a világról keltett érzéseivel, amelybe olyan durván berángatták. Hogyan reagáljunk, amikor a gyerek súlyosan zavart viselkedésével azt követeli, hogy mi, felnőttek nőjünk fel, vagyis nézzünk szembe az ő életének realitásaival. A kérdésre csak úgy adhatunk, és akkor is csak részleges választ, ha ténylegesen találkozunk a fent leírt szituációval. Amikor azonban önpusztító esetek történnek, legyen az egy látható vágás, vagy szélsőséges kockázatvállalás, a gondozónak meg kell találni a reagálás módját, és ez a reagálás sokkal többet kíván, mint az intézet szabályainak követését.

Két példa

Noha az eddigiekben számos általánosítást tettem, meg kell jegyezni, hogy minden önsértő cselekedet kivételes, mivel az egyén arra használja, hogy valami kivételeset közöljön az őt ért élményről. Ennek a kivételes valaminek a kulcsa az adott eset (vagy képek) részleteiben lelhető fel, vagyis hogy valójában mi történt, mi hangzott el, milyen hatása volt és kire. Ezt az információt azután a gyerek életének történései fényében kell értelmezni. Bár értelmezési kérdésekben nincs igazán helyes válasz, gondos mérlegeléssel kísérletet lehet tenni olyan válaszok megfogalmazására, amelyek csoport megbeszéléseken, konzíliumon és a gyerekkel való további interakciók során megvitathatók és felülbírálhatók.

A következő példák többé-kevésbé összhangban vannak az önsértésről a The Rights of Passage című cikkemben kifejtettekkel, mivel megfelelően illusztrálják az ott leírt, a nemeknél meglévő különbségeket. Az első esetben a közösség egy régi tagjáról van, míg a másodikban egy új tagról, aki csak három hónapja érkezett. Egyik eset sem okozott törést a csoporton belül. A fiatalok feltűnő toleranciával tudnak viseltetni kortársaik érzelmi problémái iránt. Úgy tűnik, felismerik, hogy a szorongó érzések kifejezése jogos a közösségen belül, amennyiben ezek őszinte megnyilvánulások.

Egy 14 éves fiú szerepjátszást kezdett. A gondozók reakciója olyan stratégiákat követett, melyek a fiú által a több mint kétéves bentlakás során, nagy nehézségek árán elért érettségi és fejlődési szintnek megfeleltek. Ezek szinte hatástalanok maradtak. A fiú viselkedése egyre aggasztóbbá vált. A szóbeli megközelítésre és egy sor leszerelési technikára adott válasza csupán furcsa verbális megnyilatkozásokban, nevetésben és dúdolásban merült ki. Egyre zavarodottabbá vált, és egyik ablakot a másik után törte be. Saját biztonsága érdekében megfékezték. A leszerelésére irányuló minden erőfeszítést vagy ugyanazzal a furcsa verbális reakcióval vagy néma csenddel fogadott. Később, egy viszonylag nyugodt szakasz után, megismételte a korábbi viselkedését. Több gondozó sokféle stratégiával próbálkozott. Az egyik tanár leültette és összeszidta, ezzel próbálva kizökkenteni és megnyugtatni, miközben egy jól ismert szerepfelállást modellezett, amelyben a fiú ösztönösen könnyedébben reagálhatott volna. Végül is mindezen próbálkozások sikertelennek bizonyultak. Több napos extrém mániás-depressziós viselkedés után, a fiú kirúgott egy ablakot; aminek következtében sérüléseket szenvedett az Achilles-inán.

Minden részletet nem tudok itt ismertetni, bár a következők egyes belső jelentések és funkcióik globális megértését segítik. A képek kellő világossággal beszélnek. A fiú világa (többféle nyomás következtében) túlságosan fenyegetővé vált és belesodródott egy pszichotikus epizódba. Minden lehetséges eszközzel igyekezett kizárni a valóságot, amely elviselhetetlenné vált. Kivonult a gondozók világából, akik ezért egyre nehezebben tudtak segíteni neki szorongása feloldásában. Ez az elmeállapot odavezetett, hogy úgy viselkedjen, ami egy átmenetileg megnyomorító sérülést eredményezett, a szó szoros értelmében mozgásképtelenné tette, és ami némileg mégis adaptívnak tekinthető. Noha az Achilles- ín sérülésének szimbolikus és mitológiai vonatkozásai érdekesek, helyszűke miatt nincs mód ezek kifejtésére. Érjük be azzal, hogy miközben kompenzálni igyekezett az élete fölötti irányítás elvesztésének érzését, mindenhatóként és sebezhetetlenként viselkedett Achilleshez hasonlóan. Bármennyire is akarta sebezhetőségét elrejteni, az elkerülhetetlenül sokkal mélyebb hatást gyakorolt a viselkedésére és sorsára, mint a fantáziájában élő mindenhatósága. Egyszerűbb megközelítésben, lelki szorongását fizikai síkra vetítette, és fizikai síkon fejezte ki (vágás), amellyel végül gondoskodást válthatott ki. Harrison (1995) szerint:

A balesetek olyan megoldatlan problémáknak lehetnek a kifejeződései, amelyekkel tudatosan nem foglalkoztunk. Azt az igényünket tükrözhetik, hogy szabadságoljuk magunkat, fizikailag és átvitt értelemben is szünetet tartsunk, hogy legyen időnk elgondolkodni, hol a baj és mi aggaszt bennünket.
A fiú regrediált az egy-két évesek szintjére. Aztán újra kellett tanulnia, először mankóval (valóssal és emocionálissal), a járást. Miközben fizikailag gyógyult, képes volt emocionális szinten is elmélyülni, és újra konszolidálni a felnőttekkel való kapcsolatát, akiknek, úgy érezte, hogy sérülést okozott. Bizonyos értelemben a sérülése valósította meg azt, amit a tanár próbált, tisztázta a helyzetet: a szétesett elmeállapotának célpontot adott és az ismert szerepben rejlő biztonságot.

Ezen események előtt a fiú azt mondta, hogy többé nem kíván jelenlegi helyén maradni. Azt kívánta, hogy helyette visszamehessen anyjához, jóllehet ez lehetetlen volt. A terapeuta, akivel szoros kapcsolatot alakított ki, épp éves szabadságát töltötte. Ezt követően, a sors könyörtelen logikája szerint, a másik gondozó, akivel épp oly jó volt a kapcsolata, megbetegedett. Ez volt az a pont, amikor lassan összeroppant. Jóllehet 5 napot töltött a kórházban (műtéte után), nem látogatta meg és nem telefonált neki se anyja, se nagyapja. Jelentős időt töltött terapeutájával, aki, noha éves szabadságán volt, biztosította, hogy állandóan elérhetővé váljon számára. Ekkor történt, hogy elkezdett beszélni a következő Jacques Hall-i nyaráról és arról, hogy mit fog kapni karácsonyra terapeutájától.

Egy másik eset: egy ugyanilyen korú lányt találtak a szobájában, teljes nyugalomban ülve, miközben ömlött a vér a szájából. Közelebbről megvizsgálva azt találták, hogy a lány megvágta a nyelve végét egy üvegdarabbal.

A lány így fejezte ki, hogy képtelen valamiről beszélni. Az is lehet, hogy azért büntette magát, mert képtelen volt beszélni. A bűnös testrészt büntette. Az önsértést néha tekinthetjük úgy, mint egy áldozati aktust, ahol az önsértő egyik testrészét feláldozza, hogy ezzel kiengesztelje a teljes Én-t. (Favazza, 1996). Alig válaszolt annak a gondozónak, aki felvetette, hogy a cselekedetei elfojtott haragot fejeznek ki anyja iránt, aki megtagadta őt, nem tudott helyt állni és nem volt mellette. A lány eközben azt gondolhatta: Hát nem ezt mondtam én is? Mostanában kétszer volt otthon beütemezett látogatáson. Az elsőről úgy jött vissza, hogy azt mondta, hogy látott valamit, amit az anyja az öccse szeme láttára tett, de nem képes elmondani. A második látogatásra egy kísérővel ment és nem találták az anyját otthon.

Az önsértés és a terápiás közösségek

Az önsértés a kommunikáció egyik eszköze; megköveteli az azonnali, ösztönös és imaginatív reakciót, amelyet végső soron a lehetséges értelmezéseknek és analógiáknak a fent leírtakhoz hasonló egész sora irányít és kondicionál. Ezek az adott önsértő aktusnak csupán lehetséges értelmezéseit adják. Gardner (2001), így fejezi be az önsértésről szóló elmélkedéseit:

A pszichoanalitikus pszichoterápia alapjában véve egy radikális megközelítés annyiban, hogy feladja a felszínes és megszokott viselkedési formákat, és mindenek előtt azt vallja, hogy a dolgok nem azok, aminek látszanak. Ebben az értelemben a klinikai munka minden fázisa esélyt kínál arra, hogy a felszíni megnyilvánulások mögé nézzünk, és kibontsuk a paradox vonatkozásokat.

Nyilvánvalóan, ez az ideális felfogás a pszichodinamikus megközelítést alkalmazó terápiás intézményekben. Azonban, szemben azokkal a pszichoterapeutákkal, akik elszigetelten, kötött időben és helyen dolgoznak, a 24 órás szolgálatot teljesítőknek szükségszerűen kell váltogatni a jó szülő és az állandón jelenlévő terapeuta szerepe között. Bár ez a köztes szerep meglehetősen bizonytalan, rendkívüli lehetőségeket is rejt, mivel a gondozóknak módja nyílik, hogy megfigyeljék a gyerek teljes személyiségét és vele együtt éljék át az eseményeket. Bradley (1999) így érvel: Teljesen természetes lehet, hogy egy érzékeny, beleérző gondozó, aki képes arra, hogy ezekről elgondolkozzon, szimbolikus síkon kezdjen a gyerekkel dolgozni.. Noha ritkán van mód a megfelelő mérlegelésre az önsértő cselekedetek közben és közvetlen a megtörténte után, vitathatatlanul hasznos előzetes és általános megértéssel rendelkezni. Egyedül ez nyújthat a gondozónak nagyobb önbizalmat, amikor szembekerül az önsértéssel és ezt az önbizalmat megtapasztalva a gyerek nyugodtabbá válik, és fékezi magát. Ezen események konzíliumon, vagy csoport megbeszélésen történő részletesebb elemzése tovább növeli annak az esélyét, hogy megragadják azok szimbolikus jelentőségét, és mindig lehetséges a visszacsatolás egy megfelelő időben a gyerek számára. Dwivedi (1993) az értelmezés alkalmazásával kapcsolatban a következőt írja: A titok nyitja, hogy az értelmezést hagyni kell önmagától kibontakozni anélkül, hogy elhamarkodottak, túlságosan szubjektívek vagy tudományoskodók lennénk. Ez a kísérletező megközelítés lehetővé teszi az értelmezés kipróbálását és módosítását a terápiás kapcsolaton belül.

A terápiás közösség megtartó struktúrája ideális környezet lehet az ilyen folyamat számára. Egy cikkben a terápiás közösségekről David Kelly (2000) a terápiás közösségekről szóló egyik cikkében megjegyzi Az ilyen intézeteknek életbe vágóan fontos szerepe van a terápiás megközelítést alátámasztó elvek továbbfejlesztésében. Az érzelmileg súlyosan zavart és ennek következtében intenzív szerepjátszásra hajlamos gyerekeket valószínűleg nem lehet gyermekotthonban vagy nevelőszülőkhöz kihelyezve sikeresen megfékezni. Ezt a megállapítást némileg módosíthatja az a tény, hogy egyes gyermekotthonok és nevelőszülők figyelemre méltó eredményeket érnek el ezen a területen. Mindazonáltal igaz, hogy a terápiás közösségeken kívül kevés olyan szervezet létezik, ahol mind a gyerekek, mind a felnőttek annyira elfogadnák a folyamatosan elemző terápiás folyamatot. Ez a gondolkodásmód, ha következetesen kitartunk mellette, megerősíti azt a hitet, hogy a zavart érzelmek és viselkedés elemezhető és idővel megérthető.

Összefoglalás

Az önsértő cselekedetek általában ugyanakkor jelennek meg, mint a beavatási késztetés, amit minden serdülő megtapasztal tizenéves kora elején. Míg az átlag tinédzserek kockázatos cselekedetei a korosztály számára még elfogadható keretek között mozognak, a terápiás otthonokban élő gyerekek önsértő cselekedetei természetesen nem, és mint ilyenek, komoly kihívást jelentenek a gondozók számára. Ezek a gyerekek egy elszenvedett abúzusra reagálnak, azaz olyan bánásmódra, amely az emberek egymásközti viszonyában elvárható társadalmi normáktól eltér. A serdülők beavatási rítusaiban előforduló csonkítástól vagy átélt fájdalomtól, szeparációtól és magára hagyástól eltérően, ezek a cselekedetek nem ágyazhatók bele a kulturálisan elfogadható normák szövetébe, amikor a serdülő a megtapasztalt, vagy átélt eseményeket asszimilálhatja, és ezzel segítheti új, felnőtt személyiségének kialakulását. Mindazonáltal az abúzus elszenvedése beépül a személyiségbe, annak részévé válik, és mint ilyen, szükségképpen megjelenik az önkifejezés eszközeiben. Ezért van az, hogy az önsértést mind az elkövető, mind a kívülállók abúzusnak érzik. Bármely önsértő cselekedet gyógyító tényezője, hogy kommunikációs formaként alkalmazható, ill. fogható fel. Jóllehet kiindulásában talán az önsértő önmagával folytatott belső dialógusáról van szó, gyakran kiterjed a másokkal való párbeszéddé, vagy, a látható jelek vagy sérülések révén ezt is magába rejti. Amint Favazza (1996) írja, az önsértés:

szimbolikusan összekapcsolható a serdülők beavatásának csonkító rítusaival. Intuitív szinten, a zavart serdülők öncsonkító cselekedetei a magányosság és elhagyatottság érzésétől való menekülési kísérletnek és arra irányuló próbálkozásnak tekinthetők, hogy változáshoz és érettséghez vezethető magasabb szintű ön-tudatosságot érjenek el. Kétségbeesett, primitív kísérletek ezek a társadalmi elfogadottságra és felnőtt világba való integrációra. Öntudatlan és vérrel megpecsételt szerződések, amelyek a serdülőknek a társadalommal való megbékélési vágyát fejezik ki.

Azzal érveltem, hogy a korai tapasztalatok megismétlése a nyilvánvalóan negatív viselkedésben, olyan formában, amely a személyiséget sérti, egyfajta természetes korrekcióként az én-kép újra teremtésére tett kísérlet. Az önsértés így értelmet kap az élményeknek abban a kontextusában, amit az otthonokban élő gyerekek, legyen az gyermekotthon vagy terápiás közösség, átélnek. Még inkább értelmet nyer és gyakran szívszorító, ha a felnőtt képes távolságtartással figyelni az egyes események sajátosságait és megérteni azok jelentését. A reagálás és a szimbolikus kommunikáció értelmezésének fontosságát tárgyalva Bradley (1999) a következőket mondja:

A szimbolikus gesztus kulcsfontosságú az általunk gondozott gyerekekkel és fiatalokkal folytatott érdemi kommunikációban. Fontos, hogy bármennyire is bizarrnak és excentrikusnak tűnnek is, képesek legyünk helyesen reagálni rájuk. Az állandóan ismételt viselkedési forma arra utal, hogy fontos üzenetet hordoz, amelyet meg kell értenünk.

Az önsértés komplex viselkedés, amely kihívást jelent mind az egyén, mind a szervezetek számára, még akkor is, ha a megpróbáltatással küzdő fiatal számára segítséget jelent. Azonnali, kreatív és előítélet mentes reagálást igényel, amelyet végső soron a lehetséges értelmezések széles skálája irányít. Csak a tapasztalat és az elmélyülés gazdagíthatja ezt a skálát. Az önsértő cselekedetek a fiatalok abuzív élményei megismétlésének tekinthető, ezúttal egy biztonságos környezetben. A gondozók, akik szemtanúi ezeknek a cselekedeteknek, módot kapnak arra, hogy a korábbi abúzust elkövető felnőttektől eltérően cselekedjenek, és így hozzásegítsék a fiatalt egy korrigáló élményhez. Ez az élmény újra formálja az önmagáról, de ez alkalommal már, mint szeretetre érdemes egyénről, és a felnőttekről pedig, mint törődő és nem szükségszerűen abúzáló személyekről kialakított képet. Ha ez így van, akkor az önsértő fiatalokra irányuló őszinte segítőkészségünk végső soron attól függhet, hogy hajlandók vagyunk-e a nem-tudás állapotában kitartani a fiatal mellett, és hagyni, hogy a vele folytatott érintkezés irányítson minket, amíg a megértés nem következik be.

A jövőben még mélyebben és átfogóbban kell foglalkoznunk ezzel a zavart viselkedési formával.

Felhasznált irodalom:

Bradley, C (1999) Making sense of symbolic commmunication in Loving, Hating and Survival. (ed.) Hardwick, A. and Woodhead, J. Hants: Ashgat Publishing Limited Dwivedi, K. N. (1993) Use of Interpretation in Dwivedi, K. N. (ed.) Group Work with Children and Adolescents. London: Jessica Kingsley Publishers Harrison, J. (1995) Vicious Circles. GPMH Publications Gardner, F. (2001) Self-harm a psychotherapeutic approach Brunner Routledge Favazza, A. R. (1996) Bodies Under Siege, Self-mutilation and Body Modification in Culture and Psychiatry. John Hopkins University Press Frankel, R. (1998) The Adolescent Psyche. London: Routledge Jung, C (1946) On the Psychology of the Unconscoius Two Essays in Read, H., Forddham, M. and Adler, C. (eds) (1953-78) Collected Works of C. C. Jung. London: Routledge Kelly, D. (2000) Therapeutic Communities: its time to turn back the clock. Young Minds No.46 Miller, D. (1994) Women Who Hurt Themselves. New York: Basic Books Milia, D (2000) Self-Mutilation and Art Therapy. London, Jessica Kingsley Publishers Ltd Norris, V. (1999) Self-Harming Behaviours and Group Process in Adolescent Residental Settings Rapport Volume 6, Issue 3 Winnicottt, D. W. (1964) The Family and Individual Development. London: Penguin Wolff, H., Bateman, A. and Sturgeon, D. (eds.) (1990) Adolescence and the Life Cycle and Social Therapy in UCH Textbook Of Psychiatry, p.82. London: Duckworth