Hermann Imre: Az elfojtás dinamikája és az ego-alárendeltség

A pszichoanalízis alapvető jellemzője, hogy a biológia erőkkel kölcsönhatásban ír le pszichikai érzékeléseket. Az időszakait a kathexisnak, lereagálásnak, ösztönös drive-nak, az én-regulációnak, elfojtásnak mindene előfeltevését az ilyen erők létezésének és összjátékának; de mi még mindig hiába készítjük el ezek felmérését bármilyen kutatási eszközzel, vagy összehasonlító kutatásokkal

Nekünk elégedettnek kell lennünk a jelenlegi sokkal mérsékeltebb igénnyel és kutatni a lehetőségeket, melyekkel összehasonlíthatjuk ezen erők relatív intenzitását. Ez a tanulmány az elfojtási kényszer és az elfojtott erők összehasonlító erejéről. Ez megfigyelhető kísérletileg, míg beszélünk egy zaj elfojtásáról az alany hangjának, míg hirtelen felemeli hangerejét, jóllehet ez nem segíti elő a beszéd jobban érhetőségét (Hermann & Fónagy, 1958). A homeosztatikus reakció az, amely demonstrálja eme kölcsönhatást a két ellentétes erő/kényszer között, és szolgál hasznos analógiaként a mentális eseményekhez, melyek következnek, mikor valamelyik mentális kényszer/erő blokkolja a másikat. Ha egy hatalmas impulzus blokkolódik ezen a módján az öntudatnak, az energiája nem csökken, hanem ellenkezőleg, még inkább növeli a jelenlevő kényszert; és ahelyett, hogy használná a közvetlen útját az öntudatnak, az impulzus inkább választja a kanyargós útvonalakat; így ezt elneveztem örvénylő folyamatnak (Hermann, 1953) azt, ami itt kezdődik. Az eredményként megjelenő túlzott impulzus összhangban van a Radó (1956) által leírt túlzott stressz jelenségével.
Nagyon fontos tanulmányozni az elfojtott impulzus erejét, mivel ez látható mindenütt az elfojtásban. Madison szerint elfojtás (a tudattalan érzete) nem az egyike a védekezésnek, hanem az alapja az összes védekezésnek (Madison, 1956); míg Schilder figyelembe vesz minden tudattalan esetet, még az olyan hatásokat is, melyek jelentéktelen impulzusok, mint az elfojtás (Schilder, 1928). Ha, az elfojtásban, aminek az ereje az elfojtásban van meg lesz erősítve, akkor következik, hogy az elfojtónak növelnie kell éberségét és nagyon valószínű, hogy így válik fokozottá, ahelyett, amilyen egyszerű először volt.
A megerősített elfojtás ideája most érkezik el egy közös megfigyelés további megértéséhez számos kutató által. Montaigne írása bizonyít két jó példát: Socrates szerette mélyen az erényt, és ennek ellenére tagadott minden erőfeszítést, mely képessé tette volna arra, hogy megszerezze azt nagyobb nyugalommal; Amit valaki meg tud tenni erőfeszítés nélkül és természetesen, azt nem tudja megtenni kényszer és utasítás által. French is ugyanilyen jelenségek figyelt fel több tudományos időszakban: túlzott feszültség vezeti a célvezérelt viselkedés mintát a szétesés felé a nehézsége ennek (az integritásnak), hogy motoros teljesítményeket építsenek ki feladatokra hatékony erőfeszítésekben, amik tendálni fognak növekvő arányban a tenzió mennyisége felé, amit kontrollálni és határolni kell ha az integráló feladat meghaladja az integráló kapacitást, akkor számítanunk kell arra, hogy meg fog jelenni a célvezérelt viselkedési mechanizmusok szétesése (French, 1950). Ez anélkül működik, hogy a Schilders-i érzet elfojtásába bevonnánk minden integratív folyamatot. Az elfojtás megerősítése árulkodik amit szeretnék illusztrálni más korábban észlelhető cselekedetekben vagy viselkedésekben. A megbénítás a tiltással, mely gyakran marad az analitikus literatúrában, bizonyítható egy könnyű példával. Újra, az analízis gyakran feltárja a hogyant a gyerekkorban, több nyomasztó gondolatot, melyet egy apa vagy anya halála félretehet, így az erőteljesebb idea sürgeti a gyereket, így nem tud segíteni a halál és temetés gyötrő formáin. Hasonló dinamizmus nem észlelhető, ahol egy gyerek vagy egy felnőtt neurotikus esete még csak nagyon barátságtalan segítséget se kapott; és mikor a kísérletek, hogy elfojtsa elpirulását, egyre több elpirulást eredményeznek, mint addig; és mikor az enurézis egyre rosszabbá válik, a legtöbb pácienst megszégyenítik, vagy leginkább ő próbálja meg kontrollálni vagy elfojtani a vizelési impulzust.
Az elfojtás speciális osztályát kívülről váltják ki, szülői parancsok és tilalmak, melyek követelik, hogy a gyerek visszautasítja az egoját/énjét, kívánságait és impulzusait, nem nyújtván kifogást; itt túl sok impulzus jelenik meg újra megerősített intenzitással. Ahogy egy páciens mondta a pszichikus pince kinyílik.
A fentebbi jól ismert klinikai tények önmagukban csak behatároltan érdekesek és fontosak számunkra, míg megkíséreljük integrálni őket egy további kísérleti megfigyeléssel, mely a hang én-regulációja, ami nem tesz jót minden embernek – de csak a normálisoknak és neurotikusoknak. Az elmebeteg, és az általános paretics (?) a zaj alatt alig emelik fel a hangjukat és legkisebb mértékben (Hermann & Fónagy, 1958). Ez, mindenesetre pontosan az, amit azoknak az embereknek, akiknek a tudattalan tartalmaikat várjuk, hogy megjelenjenek gátlások nélkül, az ego csökkent kritikális képessége és a gátlás erejének csökkenése miatt. Üldözhetik hallucinációs vakmerősségüket, mint a normális emberek az álmaikat, anélkül, hogy figyelniük vagy foglalkozniuk kellene a pszichikális apparátus szenzoriális eredményének versengésével. Ezen gondolatok az egyszerű elfojtásról nem hatékonyak és az elfojtónak kicsit nehezebb az újra megjelenítésben (Hollós és Ferenczi, 1925). Ezek a párhuzamos kutatási tények és klinikai tapasztalatok magyarázatokat nyújtanak. Egyrészről van egy normál eredményünk a látótér kiesésről az impulzusok fokozásakor, a túlműködéssel, ami egyre jobban terjed tovább. Másrészről olyan esetekben, ahol a válságok és az ego elfojtási képessége veszélyeztetve van, észleljük egy sokkal kisebb mértékű intenzitását az impulzusnak. Az általános parezis esetében találgathatjuk a megfejtést. A központi idegrendszer betegsége miatt nem képes ellátni az én-regulációs reflexet, olyant, hogy a pupilla nem reagál a fényre. Alkalmazhatjuk ezt az eredményt, ami ered olyan tanulmányból, mint a reflex én-regulációja irányítva a központi idegrendszer által, más esetekben az, mely az elfojtással foglalkozik és más formáival az én reguláció reflex nélküliségével; de gyaníthatjuk, hogy ilyen esetekben a sikertelen elfojtás és a veszélyes túlteljesítés, az, ami az ego és az életereje, mely sérülést szenvedett, úgy hogy nem tudja tovább megfelelően végrehajtani saját én-regulációs funkcióit. Az életerő hiányának fő oka az egoban a feladása az egonak saját én-regulációs aktivitása által, és a lemondás a felnövésről, aki akarná szabályozni azt. Egy neurotikus gyerek hiányosan funkcionáló egoja az, ami lemond az én-szabályozásról más által való alárendeltség okán.
Az ego-alárendeltség más által jól illusztrálható a szégyen reakciókkal, melyek elég érdekesen mutathatók a legtöbb klinikai szituációban, melyeket fentebb említettünk (elpirulás, enurézis). Amint állítottam máshol, a szégyen az idegesség egy elaborált formája és ellentétben az idegesség azon formáival, melyekben a megkapaszkodás és függés a tárgytól aktív, a szégyenben az ilyen kapcsolatok tiltottak. Szégyenben a szubjektumnak nincs megengedve, hogy ránézzen a szégyen okozójára, még kevésbé, hogy a szemével megkapaszkodjon benne; a láb a földbe gyökeredzik és a karok, és a fej elernyed. Az ego megalázva a szégyen okozójától szolgaságba zuhan, és annak részévé válik. Ez egy teljesen különböző esete az eredeti idegességtől, ahol az ego küzd a duáluniós kapcsolatért a másikkal, az erősebb egoért, mint ahogy a csecsemő öleli az anyját (Hermann, 1941).
Összegezve: az elfojtásban az elfojtott impulzusok ereje fokozódik, és ez növeli az elfojtó éberségét. Az elfojtás mindenesetre követel egy self-regulációs ego képességet. A külső hatások és provokációk irányulnak arra, hogy kialakítsanak egy alárendelt egot, mely többé nem képes az én-szabályozására és hasonló a karakterében a szégyenkező egoénak. Az alárendelt ego könnyen felszabadítható, amit kontrollálni kell és elfojtani. Valószínűleg az igazi elfojtás gyakran heves elfojtást eredményez és fokozottabb impulzust mely természetesen újra megjelenhet ettől fogva új köntösben.

Fordította:
Dr. Klaniczay Sára
Lukács Lilla